„Az esszé nem tűri, hogy feladatát előírják. …törekvései azt a gyermeki kedélyt tükrözik, amely habozás nélkül tűzbe tud jönni olyan dolgoktól, melyeket mások megalkottak – írta Adorno az esszé műfajáról. Ez a szabadság, kritikus kíváncsiság, a világra való játékos és alázatos rácsodálkozás jellemzi a 20. század egyik legjelentősebb írójának esszéit is, melyekben feltárul a szerző novelláit és költészetét (is) megalapozó szellemi univerzum.
Borges „hedonista olvasó, aki számára a Paradicsom egy könyvtár, a világ metaforája a Könyv, az olvasás pedig soha véget nem érő, szenvedélyes kaland. Ezt az olvasót követhetjük most, amint az izlandi költészetről, a célba nem érő Akhilleuszról, a kabbala rejtélyeiről, a Bibliáról, Chaplinről, a krimiről vagy éppen a halhatatlanságról, saját vakságáról és az írás műhelytitkairól elmélkedik. A megmozgatott roppant tudásanyag ellenére hangja mindvégig személyes és közvetlen, hitelesen adva át, hogy a gondolkodás élvezet, gyönyör, szórakozás. Miközben hihetetlenül szerteágazó műveltségének mozaikjait összerakja, szétszedi és újra összeilleszti, példát mutat arra is, hogy a periféria hogyan viszonyulhat egyenrangú félként a nyugati hagyományhoz, és hogyan újíthatja meg szuverén módon. Végső kérdése azonban egyetemes: mi az ember helye és szerepe a Világ Könyvében? Olvasó, szereplő, netalán író?
Magyar nyelven most először egybegyűjtve jelenik meg az 1932 és 1982 között megjelent hat esszékötet összes írása, a magyar Borges-recepció teljes bibliográfiájával kiegészítve.
„Egy könyv tele lehet hibával, lehet, hogy más véleményen vagyunk, mint a szerző, de akkor is marad még benne valami szent, valami isteni, nem babonás tiszteletből, hanem az áhított boldogság kereséséből, a tudásvágyból következően.