Uri Asaf művészete a kortárs magyar líratörténet egyik különleges oltványa: nem kapcsolódik semmiféle áramlathoz, s boldog mozdulatlansága mintha kívül állna még az időfolyamaton is. Amolyan előd nélküli, mégis ősi beszéd ez, amely megrendítő erejét többek közt azzal alapozza meg, hogy gesztusaiban több ezer esztendős tudat- és tudásanyag párlatait őrzi és ragyogtatja. Uri Asaf gyengéd és mégis rendületlen költő: noha a művész, az ember – úgy tűnik – a senkiföldjén áll, mégis – ez bizonyos – mindenkihez szól. Ereje abban áll, hogy egzisztenciális alapkérdésekkel foglalkozik, a meditáció hangnemében fordul felénk, s ezért nem csak gyönyörködteti, hanem örökké tanítja az embert. Uri Asaf költői varázserejét fokozza verseinek feltétlen komolysága, gnómikus rövidsége, merész vágású képei, bibliai és kabbalisztikus bölcsességgel való mély átitatottsága. A versek alanyát mintha a hétköznapokon is csodák segítenék át, s a konkrét látvány csak fel-felfrissítené folyton az emlék, a remény, a beteljesülés és a keserűség elemeit. A versek alanyisága rejtelmes és nyitott: az olvasó a szöveget csak saját tapasztalataira emlékezve veheti át. Az egyik haszid rabbi pontosan leírja, miről ismerszik meg az igazi hívő (és az igazi költő sem áll távol a hívők közösségétől). Arról, hogy képes megsejtetni, mi a becsületes térdelés, a néma sikoly és a mozdulatlan tánc értelme.