A ​könyv bizonyára nagy vihart arat majd. A szerző, mint már oly sokszor, most is sokkoló megállapításokra jut, miután megismerteti az olvasót az ősi magyar (székely) rovásírás történetével. Nem csak a régmúlton elmélkedik, hanem egészen a mai napig követi ezt az írást. Eleve kétségbe vonja a rovás mai – nem túl nagy – táborának hiedelmét-állítását, hogy a magyarok az ősi időkben mind tudtak írni-olvasni, és a rovásírás az ősmagyar harcosoknak (mindnek, kivétel nélkül!) éppen úgy a kisujjában volt, mint a főző-varró háziasszonyoknak… Keményen vitába száll nemcsak ezzel, de más hasonló állításokkal is, amelyeket egyszerűen légből kapottnak, szép ősi ábrándnak nevez. A felhőkben szálló rajongókat lehozza a földre, miközben elismeri ugyan a rovásírás egykori hasznát, különösen a számrovásét. Viszont megbírálja azokat, akik a rovásírást különféle vélt vagy valós okokból elvitték a politikai paletta egyik végébe, és ma is ott tartják. Ezzel azt a benyomást keltik, mintha a rovásírás részese lenne a politikának – holott csak annak túsza…