A II. világháború során a Harmadik Birodalom rettegett biztonsági szolgálatának katonai szárnya, a Waffen-SS az 1940-es két hadosztályról a háború végére 38 hadosztályra bővült, létszáma ekkor meghaladta a 900 000 főt. A Waffen-SS-hadosztályok számának emelkedésével a hadtestparancsnokságoké is növekedett, a háború végéig 18 hadtest és két hadsereg felállítását tervezték, illetve hajtották végre. Az első három SS-hadtest története jól ismert: az I. , II. és III. (germán) SS-páncéloshadtest, valamint az alárendeltségükbe tartozó Leibstandarte SS Adolf Hitler, Das Reich, Hitlerjugend, Hohenstaufen, Frundsberg és Nordland hadosztályok tevékenysége is gazdagon van dokumentálva. Ugyanez nem mondható el a IV. SS-páncéloshadtestről, mely a nyugati hadszíntéren és Berlinnél sem került bevetésre, ám a háború utolsó időszakában számos nagy jelentőségű csatában vett részt a keleti arcvonalon. A varsói védelmi harcok kezdeti szakaszában, 1944. július végén felállított IV. SS-páncéloshadtestet a 3. Totenkopf és az 5. Wiking páncéloshadosztály alkotta. A hadtest a harcokban született, és végigharcolta a háború utolsó tíz hónapját. Az alakulatot a kitartásáról és kiváló harci szelleméről, mindenekelőtt azonban a halálos hatékonyságáról ismerték, mely a kemény ellencsapások idején és a szívós védekezéskor egyaránt jellemezte, olyankor is, ha létszámhátrányban kellett küzdenie. Herbert Otto Gille hadtestparancsnok a lezsernek tartott parancsnoki ténykedése miatt gyakran bonyolódott heves vitákba a felettes Wehrmacht-parancsnoksággal, ezzel együtt a hadtest a szomorú végkifejletig a Harmadik Birodalom egyik legmegbízhatóbb, legfélelmetesebb alakulatai közé tartozott. A mű első kötete a IV. SS-páncéloshadtestnek az 1944 második felében zajló, Varsó melletti ádáz, szinte folyamatos harcokban betöltött szerepét tárgyalja, eddig nem publikált forrásanyagokra, többek között elveszettnek hitt egykorú német feljegyzésekre alapozva, melyeket nemrég tettek kutathatóvá Oroszországban.