Vörös István ajánlja a kötetet: "Reggelente néha véres a szám / beleharapok a nyelvembe / álmomban Mert még álmodok" - zárja egy versét Méhes Károly, a középnemzedék egyik legizgalmasabb alkotója. Az izgalmas mellé mondhattuk volna szerethetőt is. Ami nagy kincs a sok savanyú, kiábrándult, esetenként persze nagyon jó szerző között. Egy olyan, reális derűvel megáldott költő, aki nem fél megmutatni a nehézségeket és az élet ebből következő összetettségét, de van olyan bátor, hogy kiénekelje a minden mögött, mindezek ellenére meglevő derűt. Még álmodik. Benne derű van, és ezt a derűt képes megosztani olvasóival, így aztán élni segíti őket. A magukra ismerés örömét nem ronthatja el a kisszerűség kedvetlensége. Mindaz, amiről itt szó van, lényeges, legyen az akár a legapróbb ügy is. Fontos dolgok történnek a költővel, és azt mondja nekünk, hogy velünk is fontos dolgok történnek. Ha valódiak. Mert Méhes Károlynak valódi minden egyes szava, valódi világról ír, valódi olvasóknak. Méhes Károly (1965) versekkel kezdte pályáját, és bár a későbbiekben erőteljesen a próza, azon belül is főképp a novella felé fordult, sosem hagyott fel a költészettel. Ennek bizonyítékai rendszeres publikációi a Jelenkorban, a Vigiliában, a Műhelyben és az Élet és Irodalomban, valamint ez a kötet, amelyben az utóbbi évtized termésének legjavát adja közre. Versek a kötetbőlKicsit távolabbra nézveAz első cudar őszi nap esővel széllel kibélelt ahogy ügettem a korai sötétben a Jelenkor-estre túl korán volt még s hideg betértem hát a dm-be mert mindig kell valami fogkefe kézkrém efféle ám most nem kellett csak a dm-meleg és időhúzás viszont észrevettem hogy akciósak a napszemüvegek úgyhogy napszemüvegeket próbáltam hosszú percekig végül nem vettem és erre büszke voltam meg tudtam állni órámra lestem igen már nem érek oda túl korán a Király utcán még sötétebb még hidegebb várt addigra ám az esten eszembe jutott az egyik napszemüveg ami tetszett csak jön még napsütés télen is szokott sütni a nap holnap visszamegyek és megveszem a téli napsütés különösen éles. A kőkerítés túloldalánFélúton kezdett havazni. Ahogy a lámpa megvilágította a szembeszáguldó piheáradatot, teljesen olyan volt, mintha az egész világűr szaladna el mellettem, valamiféle céllal, másfelé, sokfelé, oda, ahová én nem. Minden fehérré vált, tél-esti fekete-fehérré. A kőkerítés mellett gurulva eszembe jutott a költő, kit ősszel temettünk el, nem elég szegénynek a föld, most a hó is a mellére ül. De aztán a lécekből tákolt dinnyestand következett, és hirtelen láttam a lányokat, amikor a nyár végén megálltunk itt dinnyét venni, és amíg válogattak, csak néztem, ahogy bearanyozza őket a lassú augusztusi alkonyat. Ezt hozta a hó, a takaró, hirtelen felvillantotta az elmúlt dolgokat, mindent, amire ráesett. Téli titoka hónak nagyon messzi halk mégis éles klarinéthangja van ez szól az elfehéredett dombok mögül végigsuhanva a síneken be az erdőbe ahol már nemcsak az avar de a hó is eltakar holt és hullt állatokat műanyag palackokat és immár maszkokatde hát ki szerezte ezt a zenét ha ugyan zene a hó-sóhaj-hang amibe bele-belereccsen egy ág és a hideg ahogy teszi a dolgát minden csak van gyorsan történő lassúsággal hosszú messze néző pillantással és csönddel ami klarinéthangokra omlik szét a januári sétánmozogni kell levegőzni kell valahogy kivárni kell igen a legtöbbet várni kell