Pál Dániel Levente legújabb verseskötetében a ballada műfajának megújítására tesz kísérletet, szereplői toxikus házasságokban élő feleségek és férjek: menekülnének, de nem tudnak, menekülnek, de minek, vagy valahol nagyon messze – Indiában, Egyiptomban – próbálnak új életet, esetleg halált találni. Ballada a kötetbőlA BUDAI ANYÁK KELET FELÉ INDULTAK ELÉs egy napos délután a budai anyák kelet felé indultak el, maguk sem tudták, miért és mi vonzotta őket a rozsdaövezet karmai által megmart vad vidékek felé, de felkerekedtek, és hátrahagyva mindent, egyszerre elindultak, és a Keletiben vagy Pest határában bevárták egymást, hogy együtt menjenek el, ki tudja, hová. Férjeik és szeretőik álmélkodva nézték a tárva-nyitva felejtett ajtót és a közös fotók körül megrepedt falat, gyerekeik még a szomszéd kertben játszottak a szomszéd gyerekekkel, ők mindezt majd csak akkor veszik észre, ha hiába követelik este a vacsorát, s ma először fogmosás és altatás nélkül egyedül alszanak el. És a budai anyák, mintha nem lenne holnap, csak mentek-mendegéltek kelet felé, egyik a Tinderen talált magának örök társat, másik a budai templomokban begyakorolt bársonyos feloldozásokat cserélte volna valami keményebbre, törvénytelenebbre, egy másik megunta, hogy a családfenntartó már csak kedden, foci után, meg vasárnap reggel, mikor végre a heti stresszt rendesen kialudta, néz rá úgy, mint szarvasbika a szarvasünőre, egy másik meg arra vágyott, hogy amit a filmekben látott, milyen végre nem egy tengerzöld IKEA-selyemlepedőt összegyűrni, hanem egy véreres konténer rozsdásodó vasszegélyét – mint azokban a filmekben a szovjet partizánasszonyok, a sörgyári munkáslányok, a kubai szövőnők nyolc óra munka után, félrehúzódva egy érintetlen zugba. És a budai anyák, mintha nem lenne holnap, csak mentek és mentek kelet felé, az egyik három gyereket hagyott Pesten, nagyok már, majd anyjuk leszek minden második héten, a másik fényes karriert dobott sutba, elégszer verte már fejét az üvegplafonba, megunta, megunta, megunta, megunta, egy másik végigtüntette az életét, molinót emelt, plakátot ragasztott, aztán a világ szakasztott olyan maradt, mint ami ellen ő meg még nagyon sokan fél életükben csak vonultak, vonultak, vonultak, hát most már vonuljanak mások, én elmegyek keletre, keletig meg sem állok!És a budai anyák, mintha nem lenne holnap, csak mentek és mentek kelet felé, az egyik azért, mert férje kikölcsönözte magának minden második péntek éjszakát, ő meg hiába artikulálta a társadalomkritikát, hümmögő falakba ütközött, süket fülekbe kiabált, egy másiknak meg abból lett elege, hogy nincs férfi már, mind bátortalan, ő azt akarta, hogy derekát úgy fogják meg végre, hogy érezze magát veszteg, mint akit jól helyretettek, de legalább úgy, mint az a bizonyos menyecske a népdalokban, egy másik meg csak ment a többivel, ha mind keletre megy, abból baj nem lehet, ki a fene maradna Pesten és Budán egyedül nő, akit majd körülnő az ott maradt félhülyék önsajnálata, na nem!És a budai anyák, mintha nem lenne holnap, csak mentek és mentek kelet felé, az egyik meg töritanár férje miatt hozott túl sok kompromisszumot, miközben azt hallgatta, mióta világ a világ, hogy kompromisszumokat amaz hozott, egy másik meg kiábrándult abból, hogy hős férje csak a Facebookon forradalmár, amikor a papucsot bakancsra kellene cserélni, és feltépni az utcaköveket, mindig azt válaszolja, üljünk le s beszéljük meg, egy harmadik meg kamaszkori szerelmét hagyja most Budán, maradt, mi volt az ígéretes tehetség: lehetőség, lehetőség, elodázott lehetőség, egy negyedik meg azt nyilatkozta egy német újságnak, hogy a férje tíz éve csak mondja, és mondja és mondja, hogy majd elviszi őket egy új hazába, ahol „polgárhoz méltón lehet élni, aztán egy villanykörtét nem tud betekerni, bezzeg ez a városi értelmiség által megvetett és lenézett borsodi senki úgy ácsol tetőt, úgy rakja a cserepet, hogy németbe meg spanyolba hívják, és alig tud itthon pihenni, annyit kell nyugatra melóba menni, és majd vele építünk új otthont, új országot, új házat, új hazát, és a végén szülök majd neki is egy csodaszép kisbabát. A budai anyák, mintha nem lenne holnap, csak mentek-mendegéltek kelet felé, egymásra mosolyogtak, és a nap rájuk, és az elégedetlenség és öntudat gyümölcsfákká változott a Miskolc-Tiszai pályaudvar árterében.