Már attól is szép lenne ez a könyv, ha csak okosan felsorolná a szomorú férfikor kellékeit: titkos elvágyódás, szolid boldogtalanság, hiábavaló munkák, tehetetlen részvét, illedelmes fuldoklás. De akkor csak bólintana az olvasó: igen, ez pontos. Ám ­Gellén-Miklós Gábor versei meg is szerettetik magukat. Mivel? Talán az őszinteségükkel? Vagy azzal, hogy se-gítenek az olvasónak vágyakozni? Hogy ígérnek neki egy biztos és egyben titokzatos pontot - még hogyha elérhetetlenül messze is? Vagy talán a humor szeretteti meg ezeket a verseket, ami ott bujkál bennük mindenütt? Nyilván mindez együtt emeli versről versre ezt a hibátlanul szerkesztett kötetet addig a két gyönyörű sorig, amikbe úgy fér bele az emberi élet, ahogy van, örömeivel, céljaival, reménye-ivel, függőségeivel, értelmetlenségével és értelmével: "A vonalat követte. Előbb csak a szemével, majd az ujjával, végül az egész életével. " Kemény István