A második világháború idején a tizenhat éves Edit, a tehetséges balettnövendék bekerül a kassai elit leánygimnáziumba és egy olimpiára esélyes tornászcsapatba. Ráköszönt a szerelem is: megismeri Eriket, a mély érzésű, művelt és sportos fiút, akihez azonnal vonzódni kezd. Edit lassan tisztába jön saját értékeivel, nőiségével, érzelmeivel – éli a kamasz lányok egyszerre csodálatos és szorongást keltő mindennapjait, mígnem… a gyűlölet mindent megváltoztat.

Egy éjjel két katona elhurcolja őt és családját. Egyikük sem sejti, hogy útjuk egészen Auschwitzig vezet, és hogy Edit hosszú éveken át tartó, napi öt-hat órás edzései, kitartása és balett-tehetsége az életét mentik majd meg.

Vajon min múlik, hogy ki kerül az életreítéltek közé, és ki a halálsorra? Van-e döntési lehetőségünk akkor, amikor a tét maga a túlélés? És mit tegyünk, ha túléljük, de körülöttünk minden és mindenki elpusztult?

Edith Eva Eger, A döntés és Az ajándék című nagy sikerű kötetek világhírű szerzője új könyvében az újrakezdés egyszerre felemelő és embert próbáló útját ábrázolja egy kamasz lány életében. Editet a legsebezhetőbb korban taszítják a történelem poklába, de szüntelen bizakodása, felelősségtudata, nem utolsósorban pedig a szerelembe és a szeretetbe vetett hite megnyitja előtte a túlélés kapuját. Története mindannyiunknak erőt adhat, mert arra tanít, hogy egy élhető jövő lehetősége még a legreménytelenebb helyzetekben is megcsillanhat. Az élet folytatása inkább tehernek, mint ajándéknak tűnik – egészen addig, amíg Edit fel nem ismeri, hogy mindig van választása. A múltat nem tudja megváltoztatni, de eldöntheti, miként akar élni, újra szeretni.

[idezet""]Előttünk a sorban valaki imádkozik. Bármennyire állandó a halál fenyegetése, ez a pillanat mégis belém hasít. Hirtelen eszembe jut, mi a különbség a halálos és a halott között. Auschwitz mindkettő. A kéményekből folyamatosan dől a füst. Bármelyik pillanat lehet az utolsó. Akkor meg mit számít? Minek erőlködni? De ha ez a pillanat, éppen ez a mostani az utolsó pillanatom a Földön, akkor arra kell-e vesztegetnem, hogy beletörődjek, és megadjam magam? Úgy töltsem el, mintha már meg is haltam volna?[/idezet]